Munka után elementáris erővel tört rám a vágy, hogy egy húzásra megigyak egy pohár vörösbort. A Reálban kábé öt-hat fajta magyar bor közül lehet választani, egyik finomabb, mint a másik – a szupermarket „Kelet-Európa  borai”-blokkja előtt ácsorogva azonban győzött bennem a felelősségteljes dolgozó nő szelleme, és a bor iránti sóvárgás egy csapásra átváltott csoki utáni nyálkiválasztódássá. A „Tiamo” elnevezésű német bonbonnak aztán a felét befaltam hazafelé menet, öt perc alatt. Ez egy ilyen nap, kérem. Kíváncsi vagyok, milyen geometriai mintát öltve pattognak ki holnap a ragyáim.

Ebédszünetben megtudtam, hogyan gondolkozik Caroline, a másik két gyakornok közül az egyik az orosz nőkről és a török férfiakról. Szerinte minden orosz nő kurva, és minden török büdös. Megemlítettem, hogy bizony többször megtapasztaltam már: nyugaton gyakran úgy nyilatkoznak a kelet-európai lányokról, mint a világ ordas repedtsarkúiról… Erre azt a választ kaptam, hogy pedig „a németek nem nácik”. Nem bizony. Nem az összes… De te épp beleesnél a kategóriába, ha tovább folytatnád, akartam hozzátenni, de a Periscope Studio békéje érdekében inkább nem szóltam vissza.

Eszméletlen, mekkora különbségek állnak fenn kultúrák között. Közhelyesen hangzik, de amíg nem találja magát az ember éles helyzetben, el se tudja képzelni, hogy ez a közhely mennyire fedi a tényeket. A tavalyi dortmundi tingli-tangli erasmusos vigadalom kutyafüle és halovány lófing ahhoz képest, ami most történik velem. Kezdek egyre jobban elbizonytalanodni abban, hogy létezik kölcsönös megértés a kultúra között… Vagy bármennyi esély arra, hogy valódi, interkulturális kapcsolat alakuljon ki emberek között. Akármerre nézek, magyarok magyarokkal, peruiak peruiakkal, kínaiak kínaiakkal, grúzok grúzokkal verődnek egy bandába, és Hamburgról aztán mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ne tartozna a világ multikulti nagyvárosai közé. És sajnos a multikulti és az interkulti két teljesen különböző fogalom. Úgy gondolom, az anyanyelv fontossága ebben a kérdésben nem döntő.

 Persze óriási hiba lenne Caroline-t azonosítani Németország teljes lakosságával, mikor itt van Jost is, a délnémet, aki teljes diverze mindannak, amit erről a népségről a külvilág gondol… Semmiben nem különböznék Caroline-tól, ha ezt a gondolatmenetet tovább folytatnám... Úgyhogy slussz!

Tegnap este fél 12-kor épp egy szál törülközőbe csavarva tartottam a zuhany felé, mikor idegesítő frekvencián megszólalt a tűzjelző. És nem akart elhallgatni. Agnes és Ludmilla pizsamában kidugta a fejét a szobájából, aztán kinéztünk a folyosóra. Életemben először pillantottuk meg a szomszédainkat: ugyanolyan csodálkozó arccal bámultak ránk, mint mi őrájuk. A szemközti folyosón található négyszobás, spanyolajkú lakásból kizúdult legalább húsz ember, köztük a perui pincér a kollégiumi bárból, akivel ittlétem óta cikiznek a magyarok. Megállapítottuk, hogy bizony evakuálnunk kéne önmagunkat.

A lányokkal magunkra kaptunk valamit, aztán hosszas tanakodás után mindhárman visszarohantunk, hogy felvegyünk egy kabátot, magukhoz vegyük értékeinket, táskát, stb… Ki tudja, lehet, hogy bombariadó, és egész éjjel az utcán fogunk ácsorogni?... Liftet nem lehetett használni, így gyalog lecammogott mindenki a 11. emeletről a földszintre, ahol kitűnő hangulatban, odaégetett serpenyőszagban ácsorogtak a lakók, a selbstverwaltung (a helyi débé) tagjai kötelességtudóan futkostak fel-alá, és egy felfegyverkezett tűzoltó épp a riasztórendszerrel babrált valamit. (A hamburgi tűzoltóság közvetlenül mellettünk található). Rövidesen kiderült, hogy a földszinten valaki elfelejtkezett a rántott sajtról… Az emberek csalódottan visszaözönlöttek barlangjaikba. A riasztó ezután még fél óráig megállás nélkül sípolt.

Rajtunk kívül mindenki lazán, pizsamában és mackóalsóban érkezett, csak mi hoztuk le a teljes felszerelést… Fogadni mernék, hogy egy csomóan le se jöttek. Mikor mentünk fel, még mindig látható volt egy-két értetlen arc a koliban, akik épp akkor tolták ki a seggüket a szobájukból, mikor a tűzjelző vagy háromnegyed órája szólt. Ez végül is nem meglepő egy olyan helyen, ahol az emberek még arra se képesek, hogy köszönjenek egymásnak a folyosón…

Tegnap este kellemes október végi hangulatban feltekertem a fűtést a szobámban. Minden idegszálam berzenkedik a gondolattól, hogy egyes emberek egész életüket Hamburgtól északra fekvő országokban töltik, ahol még ennél is rosszabb a helyzet. Teljes egyetértésben húznak a nők csizmát júniusban, sőt, én már a csini fekete sapkám használatán is töröm a fejem, mert az orkánszerűen süvítő szél ellen kevésnek bizonyul a hajkoronám. (Mostanában feltűnően sokat beszélek az időjárásról, számomra egyszerűen kimeríthetetlen beszédtéma.)

Hívtak kora reggeli indulással a magyarok az erasmusos társasággal Hannoverbe, de mivel még nyomokban tartalmaz keveset a szervezetem a hétfői vírusból, az alvás mellett döntöttem. (Csütörtökön nem nagyon sikerült magam kipihennem, mert odaátról olyasféle hangeffektek szűrődtek át, mint amikor anyu 25 éves Hajdu mosógépje centrifugázik a fürdőszobánkban - kiegészítve Katarina sikolyaival.). Kedden fogom prezentálni a cégnek az eddigi két hónap munkáját, és mivel tegnap Jan, a főnököm jókat kacarászott az általam összeállított óriási anyag 200 éve nem hallott német kifejezésein, rá kéne szánnom a hétvégét az előadandó szónoklat nyelvi korrektúrázására. Lássunk hát neki a dolgozó nők eseménydúsnak ígérkező hétvégéjének!

A zuhany alól egy szál törülközőben kollégiumi apartmanunk folyosójára jókedvűen kipenderülve szembetaláltam magam.... egy arab terroristával. Egy sötét bőrű alak meredt rám, sűrű fekete szakállal és szemöldökkel, kendőkbe bugyolálva. Halkan felsikoltottam, és lepergett előttem a pocsék minőségű videó, melyben megkötözve, zsákkal a fejemen vagyok látható vérben forgó szemű muzulmánok gyűrűjében a világ híradóinak esti kiadásában, BBC-től elkezdve Hír TV-ig az alábbi felkonferálással: „Magyar diáklányt ejtett túszul az Al-Kaida észak-németországi, eddig teljesen ismeretlen csoportja, mely a magyar katonák azonnali kivonását követeli Afganisztán egész területéről. A 23 éves J.A. németországi bevándorlókat érintő témában kutatott Hamburgban, valószínűleg ekkor figyelt fel rá  a kikötővárosban feltehetőleg csak pár hónapja tevékenykedő iszlám fundamentalista egység.

De még mielőtt ez megtörtént volna, ott termett a folyosón lakótársam, Katharina. És kiderült, hogy a szőrcsimbók az ő pasija, aki egyenesen Hongkongból jött haza szabadságra. (Ez számomra kissé zavaros.) Akkor vettem észre, hogy az egyik kendő igazából egy sál, a másik meg egy sapka… (Ugyanis itt jelenleg körülbelül 13 fok van, ha jól láttam, Katharinán a téli kabátja volt rajta).

Katharina említette, hogy a barátja a héten érkezik, de nem gondoltam volna erről a kislábujja aprócska hegyéig germán nőszemélyről, hogy összeáll akár egy árnyalattal is sötétebb bőrű fickóval. És most rasszista voltam és kirekesztő? Mindenesetre nagyon-nagyon remélem, hogy nem ma találkoztak először a csávó megérkezte óta, és álmomat semmilyen gyanús tevékenység robaja nem fogja megzavarni… Ebben a nyomorult, gyufás skatulyákból összetákolt paneltömbben, ahol tisztán hallom füldugón keresztül, ha valaki a konyhában felszeletel egy fej hagymát…

Itthon fekszem, és arra se vagyok képes, hogy felemeljem a fejemet, és megnézzem, hány óra van. Egy villám gyorsaságával terített le valami nyavalya, mely 16 euróval könnyítette meg pénztárcámat, teljesen feleslegesen. 16 eurót adtam ki azért, hogy ezt a tanácsot kapjam egy dokitól: ha fáj a torka, öblögessen sós vízzel.

Mikor reggel 8-kor minden korábbi előjel nélkül arra keltem, hogy iszonyúan fáj a torkom, a fejem, a végtagjaimban mintha késeket forgatnának, és mindjárt hányok, szemeim előtt óriási vörös betűkkel megjelent egy óriási „H1N1”-felirat. Eszembe jutott a koliban lakó tucatnyi mexikói meg dél-amerikai, akikkel a szombati kolibuliban összezsúfolódtunk a bárban. Bebiztosítottam Ludmillát, orosz/ukrán/dán származású lakótársamat, hogy ha tűnnék fel pár napig a lakásban, akkor nagy valószínűséggel benn tartottak az episztemológiai osztályon. A neten gyorsan kinéztem egy kórházat, és végig attól rettegve, hogy az a fél pohár víz is kijön, amit indulás előtt megittam, elmetróztam a San Pauliban található Hafenkrankenhaushoz. A háztömbök közt vagy fél órát tekeregtem, mire megtaláltam az ambulanciát, mely az internetes forrással ellentétben ZÁRVA volt. Az kórház étterme, a wellnessközpont, a büfé mind nyitva tartottak, a török luxusfürdőt üzemeltető sötét alak pedig elmagyarázta, hol található a legközelebbi Notarztdienst – fél óra gyalogút minimum. Beszédültem egy taxiba, és félholtan a lovak közé csaptam: irány a Stresemann strasse-beli ügyelet!

A taxis jó fej volt, 8 euró helyett csak hatot kért, aztán jobbulást kívánt. Az orvosi rendelőben 20 percet vacakoltunk a papírmunkával, valamint legomboltak tőlem 10 euró extra díjat. Újabb fél órát vártam a dokira csupa törött lábujjú egyén között (nem értem, hogy lehetett ezen a délelőttön a váróban négy embernek ugyanaz a problémája), aki belenézett a számba, fülembe, meghallgatta a mellkasom, és felírt egy doboz fájdalomcsillapítót. Mondtam, hogy k.ra fáj a torkom, és ő ekkor jött a sós víz-tippel. Ennyivel akár apu diólikőrjével is gargalizálhatnék… Én meg, mint potenciális vírushordozó, aggódni kezdtem a külföldieknek maximális bizalmat nyújtó tisztes hamburgi lakosság egészségügyi helyzetéért… Felesleges volt. Nem zártak karanténba.

Wunderbar, erstaunlich, atemberaubend, prima, bombig, glänzend, bewunderswert, mirakulös, fantastisch, super, cool, SUPERCOOL dolog történt!...

Majd kibújok a bőrömből!

Hosszas internetes keresgélés után úgy döntöttem, ha már egyszer úgyis állandóan az Universität Hamburgon ebédelek a rendkívül olcsó menzán, benézek a kommunikáció tanszékre, melynek honlapja szerint fektetnek némi hangsúlyt a filmtudományos képzésre is. Volt vagy negyed órám, hogy odaérjek, így aztán száguldottam a Berliner Toron át a campus felé, a szakdolgozatom miatti, hirtelen támadt pánikhangulatban. Bekopogtam a titkárságon, és szerényen előadtam a cipófejű titkárnőnek, hogy a diplomamunkámhoz keresek segítséget, van-e itt olyan professzor vagy tanársegéd, aki tudna nekem használható tippeket adni?

A nénike azonnal a kezembe nyomta a kurzuslistát, nyitva az 57. oldalon, alul Ortrud Gutjahr német szakos professzorasszonyság órájával, melynek címe így hangzik: „Migrációs narratívák Fatih Akin filmjeiben”. 

Örömömben majdnem össze-vissza puszilgattam a hölgyemény kerekded pofikáját. Pontosan ez lészen az alcíme a szakdogámnak, azt a rézfán fütyülő rézangyalát, rézfa-sántakutyafáját, verdammte hétszázát-nyolcszázát neki!

Ma az óra kezdése előtt jóval beültem szemináriumi terembe, és figyeltem, ahogy három német lány épp a „Júliusban”-ból készíti elő a prezentációt. Aztán megtelt a terem, a mellettem ülő csajjal pedig beszédbe elegyedtem; kölcsönadott nekem egy tematikus tervet.

Wunderbar! Külön filmvetítés is tartozik az órához, azokból a korai filmekből is, melyeket Magyarországon nem lehet beszerezni.

Aztán belépett Frau Gutjahr, elkezdte az órát, én pedig szerelmes lettem belé – nem csak azért, mert a Frau ötvenes évei ellenére is egy csodaszép nő, hanem mert minden egyes szó, amit mondott, valóságos kincs, melyeket semmilyen szakirodalomban nem találnék meg soha. Az óra után hatalmas lelkesedéssel elhadartam neki, ki vagyok, mi vagyok, és hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy felfedeztem a kurzusát, és ő azt válaszolta: elvileg nem lehetne bejárnom, no de üsse kő!...

És ez még nem minden! Az óra közepén elővettem a német-magyar szótáramat, hogy kikeressek egy ismeretlen kifejezést, mire a mellettem ülő lány, aki a tematikus tervet kölcsönadta, és akiről azt gondoltam, német, odasúgta: „Én is magyar vagyok!”

Ennyit a bolygók, véletlenek, karmák és őrangyalok szerencsés összejátszásáról ezen a baromi hideg májusi napon!...

Ma találkoztam Jeanne Huanggal, a kínai ex-lakótársammal még a komor rahlstedti időszakból. Ő még mindig a világ végén lakik, és a szokásos lelkes akcentusával elmesélte, hogy új bérlők érkeztek egykori otthonom kétágyas szobájába: EGY EGÉSZ CSALÁD. Egy tunéziai házaspár két kisgyerekkel, az egyik egy, a másik három éves. Nem túl nyugodalmas csemeték, idejük nagy részét bőgéssel és ordítozással töltik. A feleség háztartásbeli, egész nap otthon van, a konyhát 24 órán keresztül a fennhatósága alá vonva. Jeanne azóta nem főz.

A lentebb megemlített május 1-ei estén a Schanzenviertel közepéből egészen a koliajtóig kísért el egy frissen megismert fiatalember: a grúz, akit Grúziának hívnak. Németül Grúzia Georgien, őt pedig egész egyszerűen Georgienak keresztelték meg. Phd-zik nemzetközi tanulmányok szakon, közben Freiburgban szusiéttermet vezet. Magassarkúban voltam, és körülbelül négy  S-Bahn megállót gyalogoltunk le.

Úgy tűnik, nem csak Magyarországon vannak vicces kedvű anyukák és apukák (gondoljunk Miklós Miklósra, vagy az unalomig ismert végbélákra és hasonlókra).

Május elsején ugyebár Németország-szerte tömeges tüntetések voltak, én pedig gondoltam, szerencsésen lemaradok az egészről, ha egész nap otthon fetrengve megpróbálom kiheverni az előző éjszaka fáradalmait (Judith-tal és még pár némettel egy altonai „alternatív szórakozóhelyen” igyekeztünk kikapcsolódni). Este tíz körül a lengyel lány invitálására naivan elsétáltam a Schanzenviertelbe legurítani egy söröcskét, de nem számoltam azzal, hogy egész Hamburgban pont ebben a negyedben lesz a legnagyobb a felfordulás. Az S-Bahn megállóban egy kupac rendőr fogadott, épp egy alakot tepertek le a földre. Aztán a fekete kapucnis, bakancsos emberekkel teli Suzannestrassen kerestem a helyet, ahol a többiek voltak, mikor hirtelen elkezdett rohanni velem szemben a tömeg, mögötte egy rakás járőr, ezért jobbnak láttam behúzódni egy éjjelnappaliba, ahol már egész sok járókelő összegyűlt. Itt egy lány felhívta a figyelmemet arra, hogy ez itt a május 1-ei szokás: a szélsőbalosok az utcára vonulnak tiltakozni a rendszer és a világmindenség ellen, aztán jönnek a szélsőjobbosok is, tiltakozni a balosok ellen. Közben egy lövés is eldördült odakinn. Én kissé bepánikoltam, de a németek derűsen szemlélték az eseményeket, sőt, kölcsönöztek az egésznek egyfajta tüntetésturizmus-ízt is: az emberek az utcán álltak, söröztek, és lesték, milyen izgalmak fognak még történni. Vízágyúk vonultak fel-alá, de kábé akkora feltűnést keltettek, mint odahaza a hetes busz. Kezdtem magam otthon érezni.

A város közepén, ahol élek… Nos! Beomló alkonyokon/éjszakákon/reggeleken/hajnalokon hallani Hamburg és a lakótársaim zajait. A falak olyan vékonyak, mintha zsírpapírból lennének. Tisztán hallom, mikor Katharina skype-ol a pasijával, és azt is, amit a barátja mond. Katharina reklámszakembernek tanul, és a másik két lakótárshoz hasonlóan épp gyakornok valahol: Agnesről nem sokat tudok, csak annyi eddig a benyomásom, hogy kissé butuska, Ludmillát viszont nagyon csípem (végre egy külföldi, aki rosszabbul beszél németül, mint én!). Orosz származású, de Dániában él már egy ideje, két éve házas (!!), a férje kéthetenként meglátogatja. A fickó most is itt van, egész szimpatikus, mély dán orgánumától zengett a konyha (olyan dogmás az egész, hajjaj!)

Egy házat pont a kolinkkal szemben bontanak apró darabjaira, napról napra fogy, nos, ez is hozzájárul a tökéletes akusztikus környezethez. Vagy megszokom, vagy megszököm!

Érkezésem napján a vicces kínai welcome tutor kísért fel a szobába. Épp beszálltunk a liftbe, és mivel a 11. emeleten lakom, megkérdeztem, előfordult-e már meghibásodás, de még mielőtt válaszolhatott volna, a kijelzőn vibrálni kezdtek össze-vissza a számok, a lift pedig rándult egyet, és úgy maradt. Felhívtuk a segélyszolgálatot, de szerencsére negyedóra múlva szét tudtuk feszíteni az ajtót… De nekem se ez az ígéretes kezdet, se az építkezés nem veszi el a lelkesedésem!  A kilátás még mindig wunderbar… Ellátni egészen a kikötőig. 

Így kezdődött... Ennyi maradt belőle.

Annyi mindent kéne csinálnom egyszerre, és érthetetlen, miért nem marad időm semmire. Annyi minden történt az elmúlt 3 napban, hogy végre valami érdekfeszítő is felkerülhetne a blogra, ennek ellenére kénytelen vagyok címszavakban közölni a dolgokat, szám szerint hármat: költözés (szuperjó új koli csodaszép kilátással, tetűlassú internettel), tüntetés (német módra), egy csapat magyar felfedezése az új koliban (el se hiszem). Plusz egy: életem első grúz ismerőse, poénos névvel, de hogy mi is az, már csak a következő részből fog kiderülni...

(a címválasztásomat ezúttal Fatih Akin legelső filmje inspirálta… Ebből is látszik: rajta vagyok az ügyön.)

Egy csellista fickó és egy bajszos brácsás hölgy járt ma a Periscope Studióban, egy számítógépes játék zenéjéhez készítettünk felvételt. Régi gordonkás éveimnek emlékétől érzékenyülve beszédbe elegyedtem a sráccal, és meg se lepődtem, hogy a bemutatkozás után az első kérdése ez volt:

- Te ugye Dél-Amerikából jössz?

E kérdés másik változata Spanyolországra szokott vonatkozni, és a nevem szappanoperabeli hangzása mellett azt az indokot is fel szokták hozni, hogy az akcentusom spanyolos. Ezt is hallottam már sokszor, még Dortmundban. Legközelebb azt fogom válaszolni az ilyen jellegű kérdésekre, hogy sí, sí, soy argentino, y tú? A csütörtöki buli előtt az éjjelnappaliban egy mukkot nem szóltam, ennek ellenére az arab eladó megérdeklődte, kegyed española ?...

Kivétel akadt azonban: a lengyel lány arra tippelt, hogy román vagyok…

Olyan izgatott vagyok, olyan izgatott vagyok!... Ma felhívtam a másik kollégiumot, és úgy néz ki, csütörtökön délután beköltözhetek. Juhé!

Itt aznap, április 30-án megint valami boszorkányos hagyományt elevenítenek fel, "Tanz in den Mai" címen, az egykori duhajkodó lidércek példájára. Ez egyet jelent a mértéktelen bulizással a város minden pontján, lévén másnap ünnepnap. Judith barátném, akivel ittlétem óta még nem sikerült összefutnom, invitált valami közös pörgős mulatságba, holnap meg lehet, elmegyek salsázni a lengyel lánnyal, Annával - attól tartok, nem kerülhetem el sorsomat, Németországban én már csakis salsázni fogok, semmi mást... 

Egy (talán egyetlen?) kitartó olvasómtól azt a visszajelzést kaptam, hogy mintha kissé megcsappant volna az ihlet e hasábokon (e internetes felületen?). Sajnálattal kell közölnöm, hogy itt a mindennapjaim feleannyira sem izgalmasak, mint ahogy azt valaha megszoktam – a mai nap fénypontja a vásárláson kívül (egy póló és egy kardigán, leértékelve…) az volt, hogy felbukkant egy újabb lakótársam, a fantom-orosz, és kiderült, hogy a különböző ételtartalékok, melyekről eddig azt hittem, a rég hazatért francia fiúk hátrahagyott készletei, igazából az ő tulajdonát képezték. Képezték, múlt időben, ugyanis az összes teáját elfogyasztottam, a zöldséget pedig megettem. Ez tehát a böjtje a kezdeti kommunikációs képtelenségnek: Thomas (a német lakótárs, aki negyven éves, minden hétvégén hazamegy, és az anyukája eleségpakkjából él hétről hétre) lehet, hogy említett olyasmit beköltözésem süketen töltött első napján, hogy a középső szekrény az oroszhoz tartozik. Bár én nem emlékszem, és simán el tudom képzelni, hogy az ő felfogásában ennek a ténynek akkor nem volt információértéke.

  Reggel hallottam amúgy új lakótársam neszeit a fürdőszoba felől, kb. egy óráig zuhanyozott, aztán hajat szárított hosszú, hosszú perceken át. A folyosón utána friss, Axe-reklámot idéző illatok terjengtek, az ingerszegény környezet miatt kiéhezett képzeletemben pedig már láttam is egy fess, dús hajkoronájú legényember alakját, akivel a sors gonosz fintoraként pont a kiköltözésem előtti pár napban szeretünk egymásba – aztán este mosogatás közben a konyhában összefutottam a valós, két méteres, tüsihajú, tányérképű szláv óriással. Ennyit erről.

No de mire használta akkor a hajszárítót?

(a képen a régen laktanyaként szolgáló kollégium épülete látható.)

Tegnap találkoztam másodjára az itt tanuló magyar fiúval és egy idősebb, születése óta Németországban élő, magyarul a szavakat néha nem találó csávóval, akik bemutattak egy lengyel leányzónak. Fél óra sem telt bele, a lány már beavatott életének legintimebb részletébe, dizájner anyja és zenész apja tragikus válásától elkezdve a Grúziában katonáskodó, drogfüggő barátjáig. Anna szintén újságírást tanul, de elég zavaros nőszemélynek tűnt; olyannak, aki bárkinek megadja a telefonszámát, aki végighallgatja – mint például nekem. Lehet, felhívom egyszer, mert mintha említette volna, hogy egy barátnője Fatih Akin gyerekét presztrálta (bár ki tudja, ennek mekkora volt a valóságtartalma). Mindenesetre üdítő volt végre egy nőnemű személlyel elbeszélgetni, mert őszintén szólva pár pasin kívül nem nagyon akad itt olyan ember, akivel normálisan szót tudok érteni, úgy értem, barátilag – múlt csütörtökön akkorát csalódtam az orosz leányzóban, hogy elhatároztam, inkább egyedül leszek, de nem fogom még egyszer láthatatlannak érezni magam.

Bekövetkezett ugyanis az, amire három hetet kellett várnom: elmentünk bulizni. Dariával, az orosz leánnyal, ketten. Csak hogy én nem tudtam, hogy elvtársainknak messzi Oroszhonban a bulizás egyet jelent minél több hím maga köré gyűjtésével, negligálva a másikat, aki elkísérte. Valami menő klubban voltunk az alternatív partinegyedben, ahol D. mindenféle furcsa kinézetű pasival kezdett flörtölgetni úgy, mintha én ott se lettem volna – kénytelen voltam hát a borzasztó, de olcsó Astra sörök társaságában fel-alá mászkálni, a lehető legrövidebb idő alatt berúgni és abba az érzékcsalódásba ringatni magam, hogy mindenki jó pajtásom kb. általános iskolás korom óta. Így találkoztam össze két hasonló állapotban lévő egyetemistával, akik az este elkövetkező részét azzal töltötték, hogy megpróbáltak rábeszélni, töltsem az éjszakát az ő albérletükben. Az egyik fiú leginkább egy légyre emlékeztetett (vékony, fehér arccal, óriási, kidülledt szemekkel), a másik pedig határozottan egy szöcskére (magas, vékony alkattal), ráadásul élénkzöld sportcipő volt rajta, sőt, Philipnek hívták – egyenesen a Maja, a méhecskéből. Egy S-Bahnon indultunk végül haza, és esküdöztek, hogy fel fognak hívni – hát, azóta is hívnak.

Nem mintha elvárnám – kezdek hozzászokni, hogy átfolyok az emberi kapcsolatokon, mint víz a szitán.

Megérkezett új lakótársam egy kínai jogászlány személyében. Rengeteget beszél, de csak angolul, és írtózatos kínai akcentussal. Megtudtam tőle, hogy Sanghaiban egy átlagos kollégiumban nem lehet zuhanyozni, mert a nyilvános zuhanyzók valahol az egyetem területén találhatóak, és csak napközben vannak nyitva.

Nos, andere Länder, andere Sitten, megemlíthettem volna, hogy nálunk meg fiúk-lányok ugyanabban a hajcsomókkal eldugított, vízzel elárasztott zuhanyzófülkében szabadulnak meg a napi mocsoktól, és arra is kell legalább fél órát várni, és hogy néha  közösülésre emlékeztető hangok szivárognak a folyosóra, sőt, előfordulnak fényképezőgéppel felszerelkezett kukkolók is, de éreztem belül, hogy nem tudom überelni.

Tegnap Timmel, az orosz lánnyal, az ő lakótársával, egy amcsi párocskával és Josttal elvonatoztunk Sylt szigetére, hófehér tengerpartra, szélfútta homokbuckák, ételt nyávogva kunyeráló óriássirályok és mesebeli házikók közé. Grilleztünk, és a helyi EDEKA boltban vásárolt magyar borokat ittuk. A borokkal mindenki meg volt elégedve. (Az egyik számomra teljesen ismeretlen volt, a másiknak címkéjén viszont szerepelt a Balantonboglár szó.) Bérelt bicikliken gördültünk tova. A nap végére a fülemből is homok csurgott.

Láttam nudistákat begyalogolni a jéghideg vízbe. Rajtam két pulóver, sál, kabát, sapka volt. Frei Körper Kultur!!!.....

….. felszáll inkább a felhők közé!

Megkaptam az egyik belvárosi kollégium 11. emeleten lévő szobáját!...

Hip-hip!!!---(Állítólag csodás onnan a kilátás…)

Képünk csak illusztráció...

Ma átestem életem első albérlet-háztűznézőjén. Rettenetes volt. Még szerencse, hogy Jost volt olyan jófej, és elkísért, nehogy eladjanak rabszolgának valami hajóra.

A kaputelefonon két Anders is szerepelt, sikerült a rosszabbikat megnyomnom. Egy elfuserált Drakula látszatát keltő alak jött le kinyitni a lépcsőházajtót, akitől a szó szoros értelmében kirázott a hideg. Egészen a lakáshoz vezető lépcső tetejéig abban a reménykedtem naivan, hogy ő a téves Anders, de nem: ő lett volna az eljövendő lakótárs. Hullafehér ábrázata volt fura, kékeslilás foltokkal; véreres, vizenyős tekintete, eszméletlen randa fogsora – hirtelen világossá vált, miért is csak 280 Euró a bérleti díja az amúgy jó fekvésű, de bútorozatlan szobának. Az előszobában már ott feszengett a másik kettő jelentkező. A kettes számú lakótárs is előkerült egy slampos nőci személyében, aki röviden körbevezetett a lakásban, majd eltűnt, magára hagyva minket dr. Frankenstein ijesztő teremtményével, aki este fél hétkor bűzlött az alkoholtól és cigitől, és nem bírt három másodpercnél tovább egy helyben maradni, fel-alá mászlált a lakásban, eltűnt, majd előbbukkant váratlanul... Rövidesen tudtunkra adta, hogy a szoba díja nem 280 Euró, ahogy a honlapon áll, hanem 320. Hát igen, mennek fel az árak, bólogatott a lény, majd rám bökött: áh, te vagy a magyar! Akkor ezt nyilván ismered! – és előrántott a kupleráj alól egy hosszúkás pálcát, mely valaha ördögbot lehetett, majd elviharzott a kertbe. (Mert az is volt.) Álltunk ott tétován: a hármas számú jelentkező már idejekorán lelépett, a másikkal, egy szőke leányzóval pedig számot cseréltünk. Ami őt illeti, ő házinyúlra nőtt a saját albérletében, majd sikeresen össze is veszett vele, ezért kényszerül távozásra – megadtam neki a számom arra az esetre, ha netán keresne valakit a helyére.

Meglehetősen kétségbeejtő a helyzet: senki nem három hónapra keres lakótársat, és még ha valahol pont májustól augusztusig üres a szoba, egyszerűen nem válaszolnak, vagy a szoba bútorozatlan. Attól tartok, a belvárosi kollégium is esélytelen.

Maradok hát itt, a nagycsaládos negyedben?...

Észak-Németországban nem körmenettel és sonkazabálással töltik az ünneplők nagyszombat estéjét, hanem a karácsonyról megmaradt fenyőfákból máglyát rakva szimbolikusan elégetik a „telet”, a hideg időt, a zimankót jelképező boszorkát. Nekem egy háromemeletes panelház nagyságú tűzrakáshoz volt szerencsém az Elba-parton, tetejében a tél-boszorkával. Mindehhez egy internetes szerveződés keretében. 

Valahogy mindig is ódzkodtam az internetes ismerkedéstől, de Kerstin, a gyakornoklány, aki nélkül csak ülnék a stúdióban és semmit nem értenék a körülöttem zajló német darálásból (bár így se mindig teljesen tiszta a kép) ajánlotta a studivz.de nevezetű honlapon a „Hamburg-Neulingen”-klubot, ahol mindig zajlik egyfajta önszerveződés a magányos népek számára. A studivz.de pontos német megfelelője az otthoni iwiw-nek, azzal a kivétellel, hogy hajszálnyival bénább, és mint egy társkereső oldalon, láthatóak lesznek azok az alakok, akik megnézték az ember profilját. Nos, én ezt az elején persze nem tudtam, és megszállottan kattintgattam ide-oda, több félreértésre is okot adva, melynek lehet, meglesz még a böjtje… 

 Előítéleteimet félretéve tehát csatlakoztam a klubhoz, valamint a szombati közös tűznézéshez virtuálisan összesereglettek listájához. A kikötőben volt a tömeges vakrandi, ahol is legnagyobb meglepetésemre épkézláb, vicces emberek, nem pedig az interneten kívüli kommunikációra képtelen szerzetek gyűltek össze, én ugyanis utóbbiakra számítottam. Volt mondjuk egy fura fiú, aki kocsányon lógó szemekkel bámult és kissé dadogott, nos, róla ki is derült, hogy negyedízben magyar. A nagymamája 56-ban menekült Németországba.

 Az Elba-parton megannyi kisebb tűzrakást lehetett találni, körülötte családokat, baráti társaságokat, de végül egyórás gyaloglás után kikötöttünk a legnagyobb mellett. Kénytelen leszek Jost Gabo képeit felhasználni illusztrációnak, mert hiperszuper fotógépe van,mellyel szürkületkor is tökéletes fotókat lehetett csinálni, hát még sötétben a lángokról.

 Sajnos még nem jöttem rá, hogyan lehet itt normálisan összeszerkeszteni a képeket, tehát hagy némi kívánnivalót maga után a dizájn, de a lényeg: ez itt a tűz, tetején a boszorkával, az ott a tömeg... Kb. negyven fokban.

Nem tudom, mi lesz a sorsa ennek a "spontán" módon szerveződött társaságnak, pár embert kifejezetten  szimpatikusnak találtam közülük - az első németek, akik meg tudtak nevettetni!

 Az viszont tény, hogy ezúttal senki nem fog meglocsolni...

Elfelejtettem megemlíteni, hogy itt a világ szélén a lakásban gyakran nincs térerő. Tegnap nem tudtam telefonálni. Ez az egyik dolog. A másik: a németek minden napsütéses órát kihasználva megszállottan grilleznek. A füst, a sült hús illata és a gyerekzsivaj az egész telepet leginkább egy óriási balatoni kempingre emlékezteti az esti órákban, bár ez egyáltalán nem baj. Sőt, még ennek a negyednek is van egy belvárosa bevásárlóutcácskával, miniplázával és üzletek egész sorával, épkézláb emberekkel, akikhez azonban semmi közöm nincs, és valószínűleg nem is lesz.

Minden energiámmal azon vagyok, hogy valahogy becihelődjek a belvárosba, de rengetegen mondták már, hogy Hamburgban szinte képtelenség albérletet találni. Szerdán megyek Konrad és Daniel, két német egyetemista lakását megnézni, mely elég gyanúsnak tűnik: 24 négyzetmétert kínálnak átlagos árért (350 Euró) az egyetemi negyed közepén. Viszont nincs sok választásom, mert egyedül ők reagáltak kétségbeesett lakáskereső e-mailjeim özönére.

Hamburgi tartózkodásom első hétfőjén három meghatározó esemény történt:

Nummer 1.

Tiszteletemet tettem gyakornokságom színterén, a Periscope Studio Hamburg GmbH parányi hangmérnöki stúdiójában. Főnököm, Jan lelkesen beavatott terveibe – augusztusig szeretne kidolgozni egy részletes, meggyőző PR-projektet a stúdió számára, és ehhez szüksége lenne egy olyan agyra is, mely nem feltétlenül gazdasági és piaci szempontból érzékeli a dolgokat. (Ah!)  A három vakítószőke német srácon kívül (Jan, Adrian és Finn) két morcos gyakornoklány vesz körül, az egyiknek a munkáját fogom figyelni a héten; ő szinte egész délelőtt egy PR feliratú könyvet bújt a számítógépe társaságában. Kaptam egy vadiúj DELL laptopot munkahelyi használatra… Az orrom előtt csomagolta ki Jan a dobozból… Azt hiszem, életemben először esett meg velem olyasmi, ami normálisan dolgozó emberekkel szokott… (És lehet, hogy utoljára?)

Nummer 2.

Felfedeztem egy imádnivaló antikváriumot az egyetemi negyedben szinte kizárólag filmes témájú könyvekkel, régi képeslapokkal, usw…Kb. olyan, mint a Szörnyecskékben a gizmóárus öreg papa boltja. Itt is egy ősz öregúr pakolászta a plakátokat, akitől megkérdeztem, van-e bármi Fatih Akinról, mire ő nemmel válaszolt, de hozzátette, hogy a maestro be szokott nézni hozzá, és hogy egy nagyon kedves, visszafogott ember, az ember a filmjei alapján ezt nem is gondolná!... Huhuhuhú! Fatih, a nyomodban vagyok!...

Nummer 3. 

Elmentem a fülemmel egy orvoshoz, akit az egyetemen ajánlott az ASPA kávézóban egy beszívott állapotban lévő pultoscsávó. A doki előjegyzés nélkül is fogadott, sőt, még az EU-TB-kártyámmal kapcsolatban is vacakolt az interneten vagy negyedórát (ezt valószínűleg nekem magamnak kellett volna elintéznem valamilyen illetékes szervnél), aztán megvizsgálta a hallójárataimat, rengeteget kérdezett, sőt, még azt is megérdeklődte, stresszes volt-e mostanában, Annamária???... Amúgy külön rákérdeztem, hogy privátpraxisban van-e, de a privát helyett véletlenül kétszer is „magán”-t mondtam magyarul, annyira zavarban voltam az ultramodern, Vogue magazinokkal, szőnyegekkel, szőrállatokkal és fotelekkel telezsúfolt rendelőben, ami az otthoni, fertőtlenítőszagú háziorvosi rendelőkhöz képest hogyismondjam!... És nem, ez nem MAGÁNrendelő volt!...

A fülemnek amúgy semmi komoly baja sincs, egyszerű megfázásos tünet, orrcseppet kell adagolnom nagy mennyiségben.

Ajánlom, hogy rendbe jöjjön, mert valljuk be, elég ciki lenne egy hangmérnöki stúdiónál tölteni négy hónapot töksüketen!...

Az első este a BÁRban megismertem egy amerikai fiút, Timothy Lortont (igen, majdnem, mint Timothy Dalton, alias James Bond és Rhett Butler) és egy orosz lányt, Dariát. Mindketten nyelvésznek tanulnak odahaza, itt pedig egy ösztöndíj keretében német lurkókat oktatnak a saját anyanyelvükön, kéttannyelvű gimnáziumban. Péntek este elvittek egy salsaklubba, ahol szinte sokkolt a látvány: ennyi ronda ember egy kupacban hogy tud ilyen jól táncolni? Timnek és Dariának aznap volt az utolsó salsaórája, beálltak hát tombolni a fura lények közé (hát, aranyosak voltak, bár inkább hasonlítottak egy orosz medvetáncoltatóra és annak lomha jószágára – Timothyt ugyanis jókorára növesztette a floridai napfény), én meg stíröltem a sok negyvenes, falatnyi ruhát viselő nőt és zömében latin-amerikai partnerét. Egy kicsit táncoltam Timmel, és rájöttem, hogy nem kell lebecsülnöm a dortmundi salsaórákon Akával elbohóckodott időket, mert igenis emlékszem én mindenre, csak hogy ahhoz Aka kéne…

Ah, Aka! Régi szép idők!.. Nem gondoltam volna, hogy Hamburgban pont Dortmundot fogom hiányolni, és nem Budapestet, bár nyilván annak is eljön az ideje. Idegesít, hogy más külföldiek sokkal jobban beszélnek nálam németül, én meg nézek bután, mert nem tudom kifejezni magam hundert prozent úgy, ahogy magyarul. És eddig egy magyarral sem találkoztam, bár tegnap grillezés közben megismertem egy orosz fiút (aki azt hitte először, hogy spanyol vagyok), ő megadta egy magyar ismerőse számát. Elmondása szerint a fiú állandóan azon nyavalyog, hogy nincs kihez magyarul szólnia. Na tessék! Hétfő este találkozom vele - remélhetőleg jól kimagyarkodjuk magunkat.

A hely, Rahlstedt, hol a hamburgi Studentenwerk jóakarata lerakott, 15 percnyi vonatútra (+10 perc buszútra) fekszik a hamburgi központi pályaudvartól. És egy órára a leendő munkahelyemtől. Ez utóbbi nyomós ok arra, hogy a világ szélének nevezzem az amúgy békés amerikai kertvárosra emlékeztető, játszóterekkel telezsúfolt városrészt, ahol nyüzsögnek a gyerekek és a járókeretes nyugdíjasok, a kertekben kora tavaszi virágok nyílnak, és az égadta világon semmi nem történik. Az ablakom előtt kisgyerekek fociznak, izgatottan várom, mikor repül be egy labda az ablakomon egyenesen a laptopom billentyűzetére.

A kollégium amúgy egy átmeneti szállás, hemzseg a Hamburgban csak pár hónapot eltöltő gyakornokoktól. Bár a hemzseg nem a legtalálóbb kifejezés.... mert jelenleg elég kihalt. Mint az első nap kiderült, az albérletre emlékeztető lakóegységben csupa férfi lakótársam van, sőt, az egész kollégiumban túlreprezentált az erősebbik nem…

Thomasszal és Daviddal rögtön az első este alkalmam nyílt megismerkedni: Thomas vékonyka, apró pasas, már negyven is elmúlt (noha max 30-nak is néz ki), leendő cége átképző tanfolyamán vesz részt, David pedig egy nagydarab, óriásbébi-fejű marketinggyakornok, aki a szakdogáját írja. Mindkettő itt lakik már egy hónapja, de kábé aznap tudták meg egymásról, kicsoda is a másik, mikor nekem bemutatkoztak. Mindketten csodálkozva néztek, mikor a konyhában elraktam a tányérokat a csöpögtetőből a szekrénybe, és felfedeztem az előttem itt lakó francia csávók hátrahagyott ételtartalékait. Ők ugyanis sose használják a konyhát.

A mosogató feletti lámpa már akkor égett, mikor dél körül megérkeztem, megkérdeztem tőlük, hogy kell lekapcsolni. Nem tudták. Éjjel-nappal ég, mondták, megszokták így. Sosem felejtem el az arcukat, mikor megtaláltam a parányi kapcsolót oldalt, és kialudt a fény.

Ezzel a két jómadárral aznap lementem a kollégium honlapján reklámozott BÁRba, ahol meglehetősen bizarr látvány fogadott: vagy húsz egyenruhás katona sörözött jókedvűen a parányi kocsmában, elvegyülve a pár szem kollégista között, akik között összesen kettő darab lány iszogatta a sörét. Le kellett ülnöm, mert kissé megszédültem az arcomba csapó tesztoszterongőztől, ráadásul ámultam-bámultam, mert a szokásos német, szőke, hófehér gumiarcok helyett épkézláb, jóképű férfiak nyüzsögtek körülöttem - mit nem adtam volna, ha valamelyik lánybarátném a közelben tartózkodik, hogy jól kicsodálkozhassam magam neki. Azóta sem tudom eldönteni, hogy David viccelt-e, mikor azt mondta, hogy a katonák a koliban laknak, és mindegyik elektrotechnikát tanul (??), mert egyrészt ugye süket voltam, másrészt azóta sem láttam egy szál egyenruhást se a közelben kószálni. Ez is olyan csoda lehetett, ami egy estéig tartott, egyfajta varázslat, ami a Hamburgban eltöltött első este alatt száll alá az emberre?...

Kénytelen vagyok ezt a blogot a számomra legégetőbb probléma taglalásával kezdeni, és előre elnézést kérek azoktól, akik egy eszméletlen vicces vagy hihetetlen históriát szerettek volna viszontlátni a monitoron.

Naiv módon azt hittem, hogy engem, a világvándort, aki átélte az easyjet fapados járatainak légörvényeit és még egy barcelonai Lufthansa-sztrájkot is, nem érhetnek repülés közben meglepetések.

Nos, szerda óta egy egynapos szünettől eltekintve bal fülemre süket vagyok, mint az ágyú, köszönhetően a légnyomásnak és a már éppen megszűnő félben lévő náthámnak. Egy kicsi takony is elég volt a bajhoz. A nyomás hatására az arcüregben található maradék „váladék” (pfuj, de randa szó) mind a dobhártyámra zúdult. Legalábbis ezt vettem ki a stewardess szavaiból, vagyis inkább kézmozdulataiból, ugyanis az utazás végére egy órányi fülpattogás után kénytelen voltam a metakommunikáció eszközeire támaszkodni. Nem elég, hogy folyamatosan azon rettegtem, hogy amúgy sem fogom érteni idekinn az embereket, még egy halláskárosodást is kapok a nyakamba!

Ezt leszámítva amúgy pozitívan indult a start a meglepő módon napsütéses városban: rögtön a koli felé tartó úton segített egy nő (!) a majd 24 kilós bőröndömet felcipelni a lépcsőn, sőt, egy bácsi kedvesen elkezdett beszélni hozzám a vasútállomáson... Csak kár, hogy a bal oldalamról. Ezért rá kellett fordulnom és odatartanom a jobb fülemet, mint egy nagyothalló nagymama, hogy ismételje meg mondandóját, de még így se tudtam szavaira érdemben reagálni; mert olyan megjegyzésekre, hogy „no, igazán bemondhatták volna, hogy késik a vonat”, édes anyanyelvemen se menne a szellemes replika…

Aztán a házmesterrel is eljátszottuk ugyanezt, de a lényeg a lényeg, átvettem kollégiumszobám 50 eurót érő kulcsát, és a töküres lakásban álomra hajtottam a fejemet. Felébredve észleltem némi javulást a hallásomon, de a zúgás továbbra se hagyott alább, és mivel azóta „megfújt a szél” (vagyis 3 órát töltöttem körülbelül 7 fokban egy szeles parkban arra várva, hogy a nyomorult grillsütőben lángra kapjon a szén), ismét szenvedek. Ez igazán nem fair, ha már egyszer a mínusz dioptriákkal küzdök, akkor igenis szükségem van a bal fülemre!  Ki rövidlátó, hal(l)jon inkább?... Na jó, ez rémes volt, a legjobb, ha ezt a bejegyzést abba is hagyom…