A hely, Rahlstedt, hol a hamburgi Studentenwerk jóakarata lerakott, 15 percnyi vonatútra (+10 perc buszútra) fekszik a hamburgi központi pályaudvartól. És egy órára a leendő munkahelyemtől. Ez utóbbi nyomós ok arra, hogy a világ szélének nevezzem az amúgy békés amerikai kertvárosra emlékeztető, játszóterekkel telezsúfolt városrészt, ahol nyüzsögnek a gyerekek és a járókeretes nyugdíjasok, a kertekben kora tavaszi virágok nyílnak, és az égadta világon semmi nem történik. Az ablakom előtt kisgyerekek fociznak, izgatottan várom, mikor repül be egy labda az ablakomon egyenesen a laptopom billentyűzetére.

A kollégium amúgy egy átmeneti szállás, hemzseg a Hamburgban csak pár hónapot eltöltő gyakornokoktól. Bár a hemzseg nem a legtalálóbb kifejezés.... mert jelenleg elég kihalt. Mint az első nap kiderült, az albérletre emlékeztető lakóegységben csupa férfi lakótársam van, sőt, az egész kollégiumban túlreprezentált az erősebbik nem…

Thomasszal és Daviddal rögtön az első este alkalmam nyílt megismerkedni: Thomas vékonyka, apró pasas, már negyven is elmúlt (noha max 30-nak is néz ki), leendő cége átképző tanfolyamán vesz részt, David pedig egy nagydarab, óriásbébi-fejű marketinggyakornok, aki a szakdogáját írja. Mindkettő itt lakik már egy hónapja, de kábé aznap tudták meg egymásról, kicsoda is a másik, mikor nekem bemutatkoztak. Mindketten csodálkozva néztek, mikor a konyhában elraktam a tányérokat a csöpögtetőből a szekrénybe, és felfedeztem az előttem itt lakó francia csávók hátrahagyott ételtartalékait. Ők ugyanis sose használják a konyhát.

A mosogató feletti lámpa már akkor égett, mikor dél körül megérkeztem, megkérdeztem tőlük, hogy kell lekapcsolni. Nem tudták. Éjjel-nappal ég, mondták, megszokták így. Sosem felejtem el az arcukat, mikor megtaláltam a parányi kapcsolót oldalt, és kialudt a fény.

Ezzel a két jómadárral aznap lementem a kollégium honlapján reklámozott BÁRba, ahol meglehetősen bizarr látvány fogadott: vagy húsz egyenruhás katona sörözött jókedvűen a parányi kocsmában, elvegyülve a pár szem kollégista között, akik között összesen kettő darab lány iszogatta a sörét. Le kellett ülnöm, mert kissé megszédültem az arcomba csapó tesztoszterongőztől, ráadásul ámultam-bámultam, mert a szokásos német, szőke, hófehér gumiarcok helyett épkézláb, jóképű férfiak nyüzsögtek körülöttem - mit nem adtam volna, ha valamelyik lánybarátném a közelben tartózkodik, hogy jól kicsodálkozhassam magam neki. Azóta sem tudom eldönteni, hogy David viccelt-e, mikor azt mondta, hogy a katonák a koliban laknak, és mindegyik elektrotechnikát tanul (??), mert egyrészt ugye süket voltam, másrészt azóta sem láttam egy szál egyenruhást se a közelben kószálni. Ez is olyan csoda lehetett, ami egy estéig tartott, egyfajta varázslat, ami a Hamburgban eltöltött első este alatt száll alá az emberre?...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.