Tegnap találkoztam másodjára az itt tanuló magyar fiúval és egy idősebb, születése óta Németországban élő, magyarul a szavakat néha nem találó csávóval, akik bemutattak egy lengyel leányzónak. Fél óra sem telt bele, a lány már beavatott életének legintimebb részletébe, dizájner anyja és zenész apja tragikus válásától elkezdve a Grúziában katonáskodó, drogfüggő barátjáig. Anna szintén újságírást tanul, de elég zavaros nőszemélynek tűnt; olyannak, aki bárkinek megadja a telefonszámát, aki végighallgatja – mint például nekem. Lehet, felhívom egyszer, mert mintha említette volna, hogy egy barátnője Fatih Akin gyerekét presztrálta (bár ki tudja, ennek mekkora volt a valóságtartalma). Mindenesetre üdítő volt végre egy nőnemű személlyel elbeszélgetni, mert őszintén szólva pár pasin kívül nem nagyon akad itt olyan ember, akivel normálisan szót tudok érteni, úgy értem, barátilag – múlt csütörtökön akkorát csalódtam az orosz leányzóban, hogy elhatároztam, inkább egyedül leszek, de nem fogom még egyszer láthatatlannak érezni magam.

Bekövetkezett ugyanis az, amire három hetet kellett várnom: elmentünk bulizni. Dariával, az orosz leánnyal, ketten. Csak hogy én nem tudtam, hogy elvtársainknak messzi Oroszhonban a bulizás egyet jelent minél több hím maga köré gyűjtésével, negligálva a másikat, aki elkísérte. Valami menő klubban voltunk az alternatív partinegyedben, ahol D. mindenféle furcsa kinézetű pasival kezdett flörtölgetni úgy, mintha én ott se lettem volna – kénytelen voltam hát a borzasztó, de olcsó Astra sörök társaságában fel-alá mászkálni, a lehető legrövidebb idő alatt berúgni és abba az érzékcsalódásba ringatni magam, hogy mindenki jó pajtásom kb. általános iskolás korom óta. Így találkoztam össze két hasonló állapotban lévő egyetemistával, akik az este elkövetkező részét azzal töltötték, hogy megpróbáltak rábeszélni, töltsem az éjszakát az ő albérletükben. Az egyik fiú leginkább egy légyre emlékeztetett (vékony, fehér arccal, óriási, kidülledt szemekkel), a másik pedig határozottan egy szöcskére (magas, vékony alkattal), ráadásul élénkzöld sportcipő volt rajta, sőt, Philipnek hívták – egyenesen a Maja, a méhecskéből. Egy S-Bahnon indultunk végül haza, és esküdöztek, hogy fel fognak hívni – hát, azóta is hívnak.

Nem mintha elvárnám – kezdek hozzászokni, hogy átfolyok az emberi kapcsolatokon, mint víz a szitán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.